POSTED BY HDFASHION / April 4TH 2024

Paolo Roversi a Galliera Musée de la mode de la ville de Parisban

Ez nem csak egy nagy – valójában a legnagyobb – kiállítás Paolo Roversi munkáiból, hanem egyben az első Párizsban, a városban, ahol divatfotós karrierje 1973-ban kezdődött. A kiállítás a párizsi Palais Galliera divatmúzeumban nyílt meg. A szervezők 140 fényképes alkotást gyűjtöttek össze, köztük olyanokat is, amelyeket a nagyközönség még soha nem láthatott, és hozzáadtak olyan dolgokat, mint a magazinok, lookbookok, Roversi felvételeit tartalmazó meghívók és a fotós palaroidjai. Mindezt Sylvie Lécallier, a múzeum fotógyűjteményének főgondnoka állította össze. Roversi 50 éves fényképezési évének megünnepléseként először mutatják be közösen, és megmutatják a látogatóknak, hogy mi van a művészetében és hogyan működik.

< /p>

Roversi munkáinak túlnyomó többsége általában, de ezen a kiállításon is portrék (bár vannak fotók kedvenc fényképezőgépéről és egy kutyájáról is, talán a kedvence is, de ezek is afféle portrék). Munkáinak sajátos jellegének köszönhetően pedig a portrék témáinak túlnyomó többsége modell; az elmúlt 30 év összes híres divatmodelljével dolgozott, de hírességekről ritkán készít portrékat. De még a híres modellek forgatásakor sem reprodukálja a közismert kliséket: nem írja le alanyait szexi istennőknek, kacér lányoknak, androgün androidoknak vagy más népszerű sztereotípiáknak. Roversi egyik interjújában a következőket mondja művészetéről, bár „technikának” nevezi, nem „művészetnek”: „Mindnyájunknak van egyfajta kifejezési maszkja. Elköszönsz, mosolyogsz, megijedsz. Megpróbálom ezeket a maszkokat levenni, és apránként kivonni, amíg nem marad valami tiszta. Egyfajta elhagyás, egyfajta hiány. Hiánynak tűnik, de valójában amikor ez az üresség van, azt hiszem, a belső szépség jön elő. Ez az én technikám."

Kate Moss nem úgy néz ki, mint a heroin sikkes királynője, Natalia Vodianova nem úgy néz ki, mint egy ijedt őz, és Stella Tennant nem úgy néz ki, mint Virginia Woolf Orlandója. Mindegyikükkel pontosan az történik, amit Roversi mond: mindaddig elveszi ezeket a maszkokat, amíg csak valami tiszta marad. Paradox módon ez a kamerája által keltett elszakadás nem felerősíti, hanem csökkenti a távolságot a néző és a modellek között, közelebb hozza őket emberségükben hozzánk, minden személyes sajátosságukkal együtt. Ez különösen szembetűnő a Nudi sorozatban, amely 1983-ban Inès de La Fressange meztelen portréjával kezdődött a Vogue Homme számára, karrierje csúcsán készült, majd magánprojektjeként folytatódott, ahol híres és kevésbé híres fotókat készített. modellek. Mindig ugyanúgy – meztelen, teljes méretű portrék, közvetlenül a fényképezőgépbe nézve, közvetlen teljes fényben, árnyékok nélkül, fekete-fehérben, majd 20x30-as polaroidon újraforgatva – és ez a látszólag távoltartó és egyesítő hatás különleges mélységet és kifejezőképességet teremtett. A kiállításon külön helyiségben gyűjtik össze őket – és ez talán a legmeghatóbb része, mert ezek a meztelen testek mentesek minden szexualizációtól.

Általában Roversi szeret a 8x10-es Polaroid fényképezőgéppel dolgozni, amihez a film már nem készült, és a fotós, mint mondta, mindent megvásárolt, amit talált. Ezt a kamerát jellegzetes és nagyon felismerhető stílusához hozták összefüggésbe, amely színt és fényt használ a festmény hatásának megteremtésére. És még akkor is, ha más kamerát használ, a hatás ott van. Sokan próbálták és próbálják lemásolni ezt a hatást, de az eredmény általában valami az AI munkájára emlékeztet. Roversi eredeti varázslatos realizmusa részletesen megtekinthető a kiállításon – a Vogue France, a Vogue Italia, az Egoïste és a Luncheon forgatásaiban, valamint Yohji Yamamoto, Comme des Garcons és Romeo Gigli kampányaiban. A tárlat szcenográfusának, Ania Martchenkonak a munkája, aki több jellegzetes trompe-l’œil-jét fényt kibocsátó ablak vagy enyhén nyitott ajtó formájában alkotta meg, metaforikusan és szó szerint is kiemeli a mester fényhasználatát.

De Paolo Roversi interakciója a divattal, a divatkollekciókkal egészen egyedi – úgy fényképez, hogy a kép másodlagos témája legyen, de a fényképek nem szűnnek meg divatnak lenni. Ahogy ő maga mondja: „A ruhák egy divatkép nagy részét képezik. Ez a téma nagy része. Még akkor is, ha számomra minden divatkép olyan, mint egy portré – minden képet portréként látok és kezelek, egy nőről, egy férfiról vagy egy fiúról –, de a ruhák mindig ott vannak, és sokat tehetnek a kép értelmezésében. nehezebb.”