Azzedine Alaïa: A 2003-as Couture kollekció újragondolása egy kiállításon

A 2003-as év meghatározó volt mind Azzedine Alaïa, mind a divattörténelem számára. Január 23-án, tizenegy évnyi hallgatás után visszatért a haute couture színpadára. Az 1980-as években, az „Ívelt formák királyaként” ünnepelt Alaïa viharként hódította meg a divatvilágot, olyan ruhadarabokat alkotva, amelyek látszólag a női testet magasztalták. Az 1990-es években azonban, a minimalizmus és a kommercializmus uralma közepette úgy döntött, hogy visszalép. Műtermének csendjében nem a divat zajára hallgatott, hanem az ollók éles vágásainak ritmusára és magára az anyag leheletére. Ebből a csendből született meg egy csodálatos pillanat: a 2003-as haute couture kollekció.

Ez a történelmi fejezet most ismét reflektorfénybe kerül az „Azzedine Alaïa, a szobrászati ​​csend – a 2003-as Couture kollekció” című kiállításon, amely 12. szeptember 16. és november 2025. között került megrendezésre az Azzedine Alaïa Alapítványban. Carla Sozzani, Joe McKenna és Olivier Saillard – három, Alaïa esztétikájához mélyen ráhangolódott személyiség – kurálta a kiállítást, amely ugyanazon üvegtető alatt zajlik, amely az eredeti bemutatót is védte. Ebben a fényes térben mintegy harminc archív darab lélegzik újra.

A dzsekik és redingoték kitörnek az egyenes vonalak merevségéből, és ferde szabásvonalakba öltöznek. A farmerszoknyák a merev anyagot pehelykönnyűvé varázsolják, míg a muszlin olyan finoman lebeg, mint maga a lélegzet. A letisztult cipzáras ruha szerzetesi visszafogottságot idéz, mégis titokzatosan feltárja a női testet. Fekete-fehér krokodilnyomok impozáns sziluetteket alkotnak; liliomfehérben virágzó ingek; a hímzések úgy csillognak, mintha elnyelnék a fényt. Ezek a művek nem a virtuozitás fitogtatását testesítik meg, hanem a „láthatatlan technika” kérlelhetetlen finomítását – a ruhakészítés művészete iránti tiszta odaadást.

Film- és fotóanyagok gazdagítják a kiállítást. Az eredeti kiállítás felvételein Jacques Prévert versei, Arletty hangja és Juliette Gréco dalai kísérik a modellek egyenletes sétáit, minden egyes ruhadarab új fényt nyer minden lépéssel. Claudio Del Rio Afo mon bébé című filmje, amelyet Alaïa szeretett kutyájának szemén keresztül forgatott, bensőséges betekintést nyújt a kulisszák mögé – a csendet, a fókuszt és a mesterségbeli tudást a legkiemelkedőbb formájukban ragadja meg. A második emeleten Bruce Weber korábban soha nem bemutatott fekete-fehér fényképei, amelyeket eredetileg a Vogue Italia rendelt meg 2003-ban, olyan ruhákat tárnak fel, amelyek nem hódítják meg a testet, hanem gyengéden követik annak körvonalait, egy csendes, új nőiességet kiemelve. 

2003-ban a közönség ovációban tört ki. A taps mennydörgött, Alaïa maga mégsem jelent meg. Számára sosem a látványosság volt a lényeg – a csendben világító ruhadarabok beszéltek. Ez a kiállás volt esztétikájának lényege. „Ahogy a ruhadarabok, anyaguktól és céljuktól függetlenül, mind egyenlő tiszteletet érdemelnek” – jegyezte meg egyszer Alaïa. Ezen a kiállításon minden darab – legyen az haute couture vagy prêt-à-porter – egy „megformált pillanatként” ragyog, időtlen és önmagában is elegendő.

Több mint húsz évvel azután a felejthetetlen nap után a ruhák ismét az üvegtető alatt állnak, csendben megformálva, és egy olyan kérdést tesznek fel nekünk, amely visszhangzik az időben: Vajon a divat valóban átölelhet minket az idő korlátain túl?

Jóvoltából: Alaïa Alapítvány 

Szöveg: Elie Inoue